FODOR ANDRÁS (1929-1997) író, költő, kritikus, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa.
Fonyódi nyaralójában írta verseit, naplóit. Fonyód Város Díszpolgára (posztumusz, 2003.).
Fonyód várossá avatásának alkalmából írta meg „Fonyód ünnepére” című versét.
Fonyódon hunyt el 1997 nyarán.
Fodor András gyermekkorától rajongott a Balatonért, Fonyódért. Pusztaberényből áhítozva nézte a Fonyódi hegy és a Badacsony vonalait - majd álmait beteljesítve -, a Balaton varázsával áthatott élményeit később papírra vetette. Saját bevallása szerint ezek a gyermekkori élmények voltak számára a legfontosabbak. Ahogy ő írta: „Ha későbbi küzdelmek, célok magvát, eredetét keresem, ott látom magam... Pusztaberény hepehupás, gazlepte csordaútján... s érzem a párás ormú balatoni hegyek hívását. Valahol ott kezdődött bennem az elszánás, hogy csak azért is a messzi szépség, az emberség, az igazságtevő hősiesség példáit kövessem.”
Fodor Andrást - bár munkája s állandó lakhelye Budapesthez kötötte - méltán tekinthetjük fonyódinak, hisz ő is annak vallotta magát prózájában és verseiben egyaránt. Ennek példázatára elég, ha csak néhány sorát idézzük:
„Ki mindig ide vágytam, sorsomként köszönöm,
hogy itt ölelt magához,
a haza-húzó szerelem.”
Fodor Andrásról szólva nem lehet megkerülni azt, hogy Napló-folyamáról szó essék. A helyi vonatkozású bejegyzések által minden eddiginél részletesebb és pontosabb képet kapunk a költő fonyódi életéről, munkájáról. Ezekből a sorokból kirajzolódik egy olyan kép, amit az itt lakók, a vele kapcsolatban lévők eddig is ismerhettek, de sokaknak újdonság lehet. Hiszen aki látta őt és feleségét, Sárikát az augusztusi kenyérszenteléseken a Szent István utcai Kápolnánál, aki látta őt a strandon, a mólón az tudja, hogy Fodor András ilyenkor eggyé vált az ő szeretett Fonyódjával és ha sétált az utcákon, lelki szemeivel láthatta az elmúlt évtizedek változásait s eszébe juthattak a negyvenes évekből előtóduló emlékek: a Kert-mozi előadásai; az irodalombarát patikusnő, Gallé Kornélia könyvtára; a Sirály Szálló éttermében megtartott irodalmi műsor s még sorolhatnánk napestig a fonyódi emlékeket.
Részlet Takáts Gyula: Tükrök szava – betűk arca című könyvének Fonyódi irodalmi adatok c. fejezetéből:
„[…] A legstílusosabb, úgy vélem, ha ezt a levélsort Fodor András vallomáserejű soraival zárom.
Kedves Gyulám,
ahogy Te a tabi Öreg-hegyről, gyerekként én is távolból – Pusztaberényből és Lengyeltótiból áhítozva – szerettem meg a Balatont. A tőzeges, szittyós, kanálisos, hajdani Nagyberek fölött, szememet a két-gúla-közti-trapéz-hegyvonulat kék, lila alakzata bűvölte – odafele vitt a házunk előtt villogó sínpár is: Fonyódra.
A Balaton eleinte csak a nagy játszómedence volt. Anyám, hogy élete ötödik évtizedében ismét kisgyereke lett, nem röstellt velem nyarankint a nagy lubickolásokat ígérő vízpartra utazni. A még bazaltköves, homokos strandon, emlékszem, az anginból készült, egyik csücskén cérnaorsóval bedugaszolt, vászon úszópárnára, azon próbálgattam a hullámok megunhatatlan billegését.
Családom életében sorsszerűvé vált Fonyód mágneses húzóereje. Apám már a harmincas években gondolkodott az odaköltözésen, de félt, hogy méheinknek a teljes gyűjtőkörből csak 180 foknyi szárazföld jutna. Így hát tizennégy éves koromban lengyeltóti mézet vittem a Sándortelepre, a Hunyadi utcai házba, a választottamként már kilencéves korában kiszemelt kislányék hársfaárnyékos kertjébe. Véletlen volt, vagy törvényszerűség? Nővéremék is ebben az akkor még szép, füves Hunyadi utcában laktak.
Rajongtam gyerekkorom Fonyódjáért, kiismerhetetlenül sokrétűnek tartottam. A telep, a két hegy közti falu, a magas part régi villasora, az alsó-bélatelepi rész más-más társadalmi levegőt árasztott, mint ahogy más hangulata volt a hegyek alatti zsombékos lapálynak, a teniszpályák környékének, a halásztelepnek, a Vasas utcának, a cserfaerdős, hegyi ösvényeknek. Fantáziámnak nem csak az imponált, hogy a török hódoltság idején Magyar Bálint várkapitány, a rézsői út mögött, hosszan védeni tudta még az egyetlen délparti erősséget, de arra is büszke voltam, hogy Fonyódnak legalább öt állomása van, s hogy miénk a legszebb móló, melynek szigonya éppen az általad kis Fuzsijámának nevezett Gulács csúcsa felé nyilall.
A Hunyadi utcát később – Az út című versemben – „sorsom tengelyé”-nek neveztem.
Valóban, a pajtásokkal való szenvedélyes azonosulások és választások közt ott váltam korán érő felnőtté. Láttam a Kert mozi minden előadását. Bejáratos lettem Gallé Cornélia, az irodalombarát patikusnő könyvtárába. Bár 1942-től tanítványod voltam, 1944-ben, a civil életben még ő kötött össze bennünket. Tőle kaptam kölcsönbe többek közt Kodolányi, Tamási, Giono, Tóth Árpád és Illyés Gyula könyveit. Nála láttam Dallos Sándort, később ott a színes ablakos verandán ismertem meg Egry Józsefet, Tatay Sándort. Tőle, Cornéliától hallottam, 1944-ben, hogy regényed jelenik meg a Magyar Élet Kiadónál. Te viszont ezekből a sorokból értesülhetsz arról, hogy ugyanekkor én is leveleztem már Püski Sándorral, rendeltem a kiadványaidból. Merthogy a fonyódi Reiser Antal (hajdan ugyancsak tanítványod a kaposi gimnáziumban, híres futballista, majd jogász) nem kis meglepetésemre, a népi írók szellemében – Németh László, Veres Péter, Kovács Imre, Kodály és Muharay Elemér tanításait közvetítve – szervezte a fonyódi ifjúságot. Az iskolában, majd június 8-án a Sirály Szálló éttermében, magunk építette színpadon egész estét betöltő műsort is adtunk. Szavaltam, játszottam, énekeltem, drámai jelenetet is írtam. (Kézirata elkallódott.)
Kevesen tudják, hogy a mindössze huszonöt évet élt Reiser Antal álma volt eredetileg a mára szépen megvalósult, természet kijelölte, fonyódi stadion.
Különben a háborús feszültségekkel teli, abszurd évszak mozzanatait villantom fel a Film, 1944 nyara című versemben.
1946-tól már tulajdonképpen költőtársnak tekintesz, de már nem tanítasz a gimnáziumban. Van úgy, hogy kerékpáron viszem hozzád új verseimet Fonyódra. Első megjelent írásom akkortájt a Sorsunkban, a fonyódi mólón viszontlátott Balatonról szól (Találkozás).
És bárha 1947-től budapestinek számítok, Fonyód mindinkább egzisztenciális jelentőségű lett számomra. Egyik és másik nővérem után 1968-ban anyám ugyancsak odaköltözött. Később a tóti temetőből apám, bátyám csontjai is egy helyre kerültek a Vár-hegy oldalában az övével és sógoroméval, Lukács Jánoséval, akit Te osztálytársadként, én melegszívű gyámolomként becsülhettem.
A Hunyadi utcában kiválasztott kislány feleségem lett. A félig ráörökített házat megvettem, rendbe hozattam. Pesti, nyűgös feladatoktól szökve, ott írtam (három hét alatt) Sztravinszkij-könyvemet, s a hatvanas évektől szinte valamennyi versemet. Így hát valóban „fonyódi költő” vagyok, már ameddig a körülmények engedik. Mert a hársfa ugyan egyre terebélyesebb a kertben, de körötte a piaci turizmus nyüzsgése és a városiasító igyekezet kellemetlenségei olykor már engem is menekülni kényszerítenek, mint korábban Téged. A kertben csak a parcellázandó házhely hasznát leső gyakorlati mohóság nemegyszer mondatta már a kapu előtt elmenőkkel: „Minek ez a dzsungel?” Lehet, nem alkalmazkodom eléggé a kor és hely prakticista szelleméhez, szeretném mégis ezt a 200 négyszögölet megérdemelni, megtartani Somogy földjéből. De bármi történne, abban igazad van, hogy mi ketten fonyódiak maradunk, s az eszméink szerinti Fonyódi Helikon létezik. Tanítvány-mivoltom immár negyvenedik évében, a régi hűséggel ölellek:
Fodor Bandi
Budapest, 1982. április 25.”