Szerelem volt első látásra?

Igen, ennek mar 50 éve, vagyis fél évszázada fényképezek, az egész életem erről szól. Amikor kisebb voltam és Fonyódon éltünk, a Mama gyakran elvitt bennünket, gyerekeket fényképezkedni. A fényképészmester műterme hihetetlenül misztikusnak tűnt számomra a lámpákkal, a vegyszerek illatával - elhatároztam, hogy ha megnövök, én is fényképész leszek. Sikerült.

Van olyan első, jól sikerült képed, amire emlékszel?

Épp ma került a kezembe egy csomó régi képem, köztük az első is, a kutyánkról. Ezidáig a körülöttem lévő világot fényképeztem, amelyben 100%-ig benne élek. A képeim rólam és a hozzám hasonlókról szólnak. Hogy mindez hogyan épült fel egészen a kezdetektől addig, hogy az embert jegyzik, mint fotográfus? Végig kellett járnom a lépcsőket, tanulnom kellett, otthagynom vidéket, mert Budapesten láttam a lehetőséget, próbáltam riporter lenni, nem sikerült, pályázatokon vettem részt, megjelentek képeim újságokban. Ezáltal kaptam egy kis önbizalmat, nem hagytam abba, csináltam és felépítettem saját világomat.

A nézőpontod te magad kerested, vagy a külső események alakítottak?

Alapvetően két típusú fotós van: vannak a fotóriporterek, én viszont öntörvényű vagyok - még a riportot is megrendezném, beleszólnék. Nem kívülálló fotósként veszek reszt az eseményekben, mindenben benne van a szubjektív énem és a véleményem. Amikor erre rájöttem, próbáltam riportokat csinálni hozzám közelálló emberekről, de mindig úgy, hogy beszélgettem is velük. Míg a riporternek semlegesnek kell maradnia, én mindig kicsit manipuláltam a helyzetet - és amikor ezt felismertem magamban, arra gondoltam: miért ne vigyem bele magamat még jobban? Elkezdtem modelleket keresni, akiket belehelyeztem szituációkba, így lettek divatfotóim. Aztán ugyanezt csináltam olyanokkal is, akik egyszerű, hétköznapi emberek. Az életből szedtem a modelljeimet. Ott voltak egy helyzetben, én pedig még rátettem valamit és együtt kreáltuk azt, ami végül is a képem lett.

Hogyan jönnek ezek az ötletek?

Állandóan figyelem a történéseket, magam köré gyűjtöm az embereket. Valójában olyanok a képeim, mintha az adott történés, ami benne van, létezett volna - és lehet, hogy valóban létezett, de én még a saját magam világából is hozzátettem valamit. Amikor nézik a képeimet, talán ezért lehet felismerni, hogy ez a Baricz Katié.

És mitől?

Az emberekben nekem benne van a lélek, a játék - általában rám néznek a lencsén keresztül, rám figyelnek, amikor fotózom őket. Ami bariczos, az lehet akár a kép dekomponáltsága, ha történik valami váratlan, ami rákerül a képre. Ezt lehet, hogy én tettem oda, de lehet, hogy nem. Tudatos, de valójában nagyon ösztönös alkotó vagyok.
A szakmát meg kell tanulni, én még ma is tanulom - mindig a fényeket lesem, szerkesztem, a másik pedig az, hogy van az emberrel született dolog. Talán nem nagyképű, ha ezt mondom, mert ez egy olyan adottság, amit kaptam az életre, amit meg kell élnem.

Orsi

Amikor belenyúlsz egy szituációba, vagy megrendezel valamit, megvan a fejedben, hogy milyen végeredménye lesz?

Abszolút meg. Ezer szálon élek, éjjel-nappal úton vagyok, és sokszor nincs nálam kamera - de mindent a fejemben gyűjtök, és ha rátálalok valamire, lehet, hogy visszamegyek és megfotózom. Tudom a helyet, hogy hova fogom beépíteni azt az embert, aki ott él, és az milyen fényben lesz jó. Az egészet legtöbbször le is rajzolom, megtervezem, mint egy reklámfotónál. Természetesen mindig lehetnek meglepetések, amikor ott, azon a helyen megbetegszik az ember, vagy zuhog az eső, akkor vagy várok, vagy át tudom szerkeszteni elképzelésemet.

Megteheted?

Nincs főnököm, saját magammal kell alkut kötnöm ilyen esetekben. Igazából erre nagyon ritkán kerül sor, és nagy szerencsém, hogy a szereplőim mind partnerek ebben. Nagyon szép élményeim vannak - az a „színház”, amibe mi belekerülünk fotózás közben, azok a dolgok, amikről beszélgetünk, tesznek minket hiteles emberré. Ezekért nagyon hálás vagyok az életnek.

Hogyan lehet ezt megfogni képben?

Nincs titka - egyrészt lehet az, hogy az egészet fekete-fehérben csinálom. Hagyományos technikán nőttem fel. Lehet, hogy úgy látok, hogy fény-árnyék és nem a színes világ sokfélesége vonz. Ragaszkodom ehhez a technikához, mert ezt tudom. Nagy géppel, állványról dolgozom, lámpákkal - ez lassú folyamat, nem olyan, mint a digitális fényképezés, ahol azonnal láthatod a képet. De akkor inkább a technikával vagy, nem az emberrel - én mindig nagyon odafigyelek arra, akit fényképezek.

És a nézők ezt megértik?

Fontos az is, hogy a néző milyen információkkal rendelkezik. Minden kép mindenkinek mást mond - ha ő nem élte meg ugyanazt a szituációt, mint én, akkor teljesen mást gondol majd a képről. Egyik tanítványom használta képeimre a „szűrt-realista” kifejezést. Átszűröm magamon a dolgokat, megszépítem őket, de nem Photoshoppal, hanem fényekkel, beállításokkal, egy-egy helyszínt kitisztítok. Ennek is megvannak a trükkjei. Ez az én stílusom, azt hiszem.